„Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.”
Magyar szentek között tartjuk számon, hisz II. András magyar király volt az édesapja. Édesanyja azonban a német Andechs-Merániai Gertrúd volt. Kislányuk, Erzsébet négy évesen került német földre, Türingiába, hogy vőlegénye családjánál nőjön föl. Lajos, türingiai tartománygrófhoz ment feleségül, és három gyermekük született. Erzsébet nemcsak anyagilag támogatta a rászorulókat: maga is ápolta a betegeket. A munkaképes embereket abban segítette, hogy dolgozni tudjanak: inget, sarut és sarlót adott nekik. Erzsébet életében jelen van a sírás és nevetés. Életrajza szerint, amikor egy leprás nővel foglalkozott, sokat nevetgélt vele. Amikor egy kisfiút ápolt, vidáman, kedvesen beszélt hozzá. Egy alkalommal örömtüzet gyújtatott a szegényeknek. Ők énekelni kezdtek, Erzsébet pedig velük örült és így szólt segítőihez: „Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.”
Egy róla szóló történet szerint látomásban megjelent neki Jézus: amikor azt látta, hogy az Úr feléje fordul, nevetett, majd sírt, amikor magától elfordulni látta. Férje halála után maga is szegénnyé vált az elesettek szolgálatában. Rövid élet adatott neki (1207 – 1231). Halála után igen hamar, 1235-ben már szentté avatták. Szentségét legendák teszik emlékezetessé, mint például a rózsacsoda.
Békéscsaba egyik városrészében, Erzsébethelyen (Jamina) a Jézus Szíve templomnak Árpád-házi Szent Erzsébet a társvédőszentje.
Képillusztráció:
Edmund Blair Leighton festménye